Séta az esőben

Sajnos jobb cím nem jutott eszembe így éjjeli egy órakor. Végül azért ez lett, mert az esőben sétálás közben (igazán nyerő ötlet volt. Most úgy fáj a torkom, hogy megszólalni sem bírok) jutott eszembe ez a kis semmitmondó történet egy kisarkított jellemről.

 

Az antikleptomániás

Szőke haján a délutáni napfény csillogott. A kertvárosszagú levegő kissé fülledt volt, s érezhetően lógott az eső lába, ő mégis csepp kis teraszukon ücsörgött. A szél néha belekapott egy-egy papírba, ilyenkor ő ijedten nyúlt utánuk, s aznap legalább hatodszorra átfutotta őket. Sok iksz, kevés pipa. Akárcsak a többi kilenc lapon. Aztán vállvonogatva tette le és határozta el, hogy mással fog foglalkozni. De jött a szél, elvitt egy lapot, ő elkapta, átfutotta, letette és már majdnem felállt, amikor ismét kezdődött az egész előröl. Nem akart megmozdulni, nem akart gondolkozni sem. Sem magáról, sem senki másról. Senkiről azok közül, akiknek neve a pipák mellett szerepelt hosszú leltárlistáin, melyekre minden létező ingóságát felvezette, hogy heti egyszer – szokása szerint – összenézze, melyek vannak ezek közül másnál és kik azok a mások, akiknél e tárgyak fellelhetők. Az iksz jelentette, hogy az adott tárgy a helyén pihen, ahova rendmániája rakatta vele. A pipa jelentette, hogy a tárgy épp kölcsönben van valakinél. A lajstromra gondosan felvezette azt is, hogy kinél. Nem mintha nem tudná fejből...

S csak olvasta át egyik lapot a másik után, hátha rosszul számolt és rejtőzik valahol egy kilencedik pipa is. De nem. Egy esernyő, két könyv, egy toll, egy CD, egy biztosítótű, egy plüssmaci, amit valószínűleg soha többé nem lát már, mivel még óvodában adta kölcsön valakinek, egy pulóver és végül utolsó tételként zárójelben 800 forint, csak névvel, pipa nélkül. Semmi más. Ő maga nem birtokolt semmit, ami nem hozzá tartozott. Azt gyűlölte. Ellenben ha egy héten pipa nélkül maradt volna leltárlistája, el sem tudta képzelni, mi lett volna vele. Szerette másoknál tudni a dolgait. Valami furcsa biztonságérzést adott neki. Mintha mindenki, akinél a tárgyai vannak, birtokolna egy kis darabot belőle. Levenne egy kicsit sajátmagából a saját válláról, segítene tartani magát. Mintha nyolc erős kötele feszítettel volna ki, melyek mindegyikének egyik vége valamelyik testrészéhez volt kötözve.

Megdördült az ég és ő a viharra gondolt. Amikor egy esernyővel és egy pulóverrel lett könnyebb a szíve. A didergő lány a hideg kezekkel. A furcsa kis bizsergés. ahogy végignézett rajta a térdéig érő pulóverben, melynek feltűrt ujjai folyton visszacsúsztak és átbucskázva a kézfején mindig húsz centivel hosszabban lógtak, mint kellett volna…

S miközben a nyakába hulló első cseppektől megijedve kapkodta össze a papírjait, arra gondolt, hogy soha többé nem akar találkozni a lánnyal, bármennyire is fájó elsőre a gondolat.

Mert akkor az az esernyő és pulóver örökké nála maradna…

Elég régi, de az ide passzoló képet egy közeljövőben feltöltendő versemhez szánom,

addig nem karom ellőnii. Nem mintha olyan jó lenne, vagy valami :D